4.rész

Azoknak fáj a legjobban , akik nem beszélnek róla…

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek, Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek. 

/Karinthy Frigyes-Nem mondhatom el senkinek/

Félek elmondani mi történik körülöttem.Tudom,úgysem értenétek meg,nem akarok ismét én szólni.Próbálok másba temetkezni,de belül érzem,egyre rosszabbul vagyok,és nem tudom mire vágyom.
Elegem van az örökös vitából,majd az azt követő semmilyen kiengesztelésből.Abból,hogy sosem leszek elég jó neked.Sosem fogsz bízni bennem.Azt,hogy alig jut rám időd.Én vagyok a mindened,az aki a legkevesebb időt kapja tőled.
Te,te,te és te. Nézzetek csak rám! Kicsit sem furcsa a viselkedésem?A kevesebb beszéd,a régi kedv.El akarom mondani,üvölteni akarom,de nem tehetem.Visszafogom magam.Megkérdezted "mi a baj?!" azt válaszoltam semmi,-közben könny csordult ki szemeimből..
Senkit nem akarok közel engedni magamhoz,nem akarom,hogy tudják ki vagyok.Nem akarom,hogy megégessék magukat.Mert az,akit ti láttok,az egészen más ember,mint aki most itt ül.Egyedül.A saját gondolataival.
Bizonyítani akarok!
-Emma!-üvölti immáron sokadszorra a nevem,és folytatja a dörömbölést az ajtómon.Ránézek az órára.Hm,kitartó,már több mint fél órája ez megy. Megkönyörülök rajta,kinyitom az ajtót,és hidegvérrel elsétálok Anna előtt.Érzem a hátamon égető pillantását,legszívesebben visszafordulnék,de mégsem teszem,nem visz rá a lélek.Elindulok le a lépcső felé,mikor ismét megszólal.Remegő,elcsukló hangjától libabőr fut rajtam végig.-Hová mész?
-Fogalmam sincs,csak innen el.-hajtom le a fejem.
Bár nyakunkon a nyár,és ezt időjárásban észre is lehet venni,én mégis tetőtől talpig feketében.Első ránézésre ijesztő lehet,és azt gondolnák,hogy én valami elvetemült vadállat vagyok,pedig dehogy.A fekete külső mögött,egy fehér és gyönyörű lélek csillog.Mondogatta Berni barátnőm,és pedig hűen hittem neki.Ahogy már annyiszor.
Lépéseim lassúak és hangtalok voltak,ám apám a nappaliból így is észrevette,hogy kisurranok,de egy szót sem szólt. Ha tudná,hogy én ezeket mind észreveszem.Ha tudná,hogy azt várom,hogy egyszer szóvá tegye mindezt.De nem teszi...
Kiegyensúlyozott ember vagyok…ugyanannyi dührohamom van, mint idegösszeomlásom.Most is,az a folytonos láz,ami szünni nem akar,új lángra kap.Fáj amit teszek,minden egyes nappal egyre jobban,de ez a fájdalom is kezd megszokottá válni.Hol van az otthon melege,amiről annyian beszélnek? 
Hideg szív ilyet nem kaphat,megértem....Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
Eleinte lassan sétáltam,a jól bevállt tempoban,de ahogy a gondolataim egyre gyorsabban jöttek,úgy én is egyre szaporábbra vettem a lépteim,már csak azt vettem észre,hogy eszeveszettül gyorsan futok.Tartottam az ütemet,és szépen kezdtek tisztulni a dolgok,és a kisvárosunk másik részébe érkeztem.Egészen Zsomborék házáig futottam.Izadtan,lihegve telepedtem le az árok szélére.Nem kellett sokat várnom,nyílt az utcára néző ajtó,és a magas,jóképű fiatal már ott is termett mellettem.
-Mit keresel itt kincsem?-mosolyog,örül,hogy lát,ugyanakkor a szemében vélek felfedezni egy kis szomorúságot.Talán ennyi idő alatt is képes volt kiolvasni a szememből a dolgokat,vagy megérezte a mozdulataimon a baj vészes szagát.
-Gondoltam meglátogatlak,egyébként is szükség van a mozgásra,rámfér.-válaszolom ridegen,kissé megrémülve a saját hangomtól.
-Gyere,menjünk be,rendben?Szerintem nincs szükséged ma már sportolásra.-áll fel,és miután leporolta magát,segít nekem is feltápászkodni.
Csendben ballagtunk egymás után az udvaron át be a házba.A szülők nagy vigyorral az arcukon köszöntöttek,kedveltek engem,aminek rettentően tudtam örülni.Eleinte féltem,hogy mit szólnak hozzám,vagy bármi apróság miatt úgy döntenek,hogy én túl kevés vagy sok vagyok a gyermeküknek.Most,mikor épp ilyen korszakomat élem,ők akkor sem kérdőjeleznek meg,bíznak bennem.Ezt nagyon sokra értékelem bennük,és ha bármi baj van,bátran tudok hozzájuk is fordulni.Általában egy játékos délután,mikor önfeledten tudok kacagni,vagy éppen egy nagy kirándulás,ahol együtt szerzünk élményeket,felér egy nyereménnyel.Ugyanakkor szoktunk komolyan elbeszélgetni,ahol bár nem mesélem el konkrétan a dolgokat,ők bíztatnak,és pár jó szóval segítenek.Úgy gondolom,hogy ennél nem is kell több,így is ajándék a velük töltött idő.
-Egy kis vizet elfogadnék.-szólalok meg normális hangomon,bár ez sem túl lelkesebb.
-Már hozom is.-majd egy homlokpuszi után kimegy a szobából.
Letelepedek a sarokba,nem mondanám,hogy túl kényelmes a földön ülve,de nekem így otthonos.Kedvelem a szoba hangulatát,a falak világoskékek,a mennyezet valamivel sötétebb,a színek harmonizálnak egymással.Mikor belépek a víz,levegő fogalma jut eszembe.
Csak bámulom a szemben lévő falat,nem pislogok,biztosan szörnyű látványt nyújthatok,amihez a csapzott külsőm is hozzásegít.
Zsombor az ő megszokott nyugalmasságával érkezik vissza hozzám.Becsukja az ajtót,és legugol velem szembe.Átnyújtja az italt,és a szemembe néz,választ vár.
-Nem tudok mit mondani,hiába nézel így rám.-azzal belekortyolok a frissítőmbe.
-Nem most kezdődtek a dolgok,már hetekkel,sőt már azt is kijelenthetem,hogy hónapokkal ezelött.Itt vagyok neked,és itt is maradok,ezen senki nem tud változtatni.-fogja meg a kezem.
-Tudom,és nem tudom elégszer megköszönni.El fogom mondani,beszélnem kell róla,a józan eszem is ezt diktálja,de nem megy.Nem mindig történik úgy,ahogy azt én szeretném.-éreztem,hogy el fog csuklani a hangom,de szerencsére ez nem történt meg.A sírás folytogatott.

-Sss,na.-hajolt egyre közelebb és szorosan átölelt.Éreztem,hogy a közelében egyre jobban megnyugszom.Helyreáll az egyensúly egy kicsit.
-A családom.A szüleim.-nyögöm ki.-Én ezt már nem bírom sokáig!-pillantok rá segítségkérően.
Az arcán tükrözödött minden reakció.Megijedt,aggódik értem,ő is tudja,hogy a helyzet egyre súlyosabbá kezd válni.-Szerinted melyik fog megtörténni előbb,hogy anyámhoz kell mennem a kórházba,hogy hozzám rohannak a kórházba,vagy apámmal történik valami végzetes?-a hangom egyre erősödik,üvöltenék.A kezem ökölbe szorul,és rombolnék,és zokognék.Ebből nem tudok kimászni,ehez én túl kevés vagyok.Kevés vagyok,kevés vagyok... A szavak csak úgy viszhangzanak a fejemben,és szünni sem akarnak,egyre idegesítőbbé válnak.
Zsombor mintha megérezne mire is gondolok éppen,vagy mik terjengenek a buksimban,odakucorodik mellém.
-Segíteni szeretnék.-feleli halkan.Mit mondhatnék erre?
-Most is azt teszed.-nézek mereven előre,néha már-már fájdalmasan.-Kezd elzsibbadni a lábam,és levegőre van szükségem.Elmegyünk sétálni?-mosolygok rá haloványan,mire széles vigyor terül szét arcán.

-Szörnyen melegem van.-fújtatok,és rápillantok társamra,aki mellettem kocog.-De mostanában nem bírok sétálni,rohanok mindenhova.-magyarázom. 
-Hát cukim,nem kéne 35 fokba,talpig feketébe öltözni.-vágja a fejemhez,mire játszva besértődök.Kezd egyre jobb kedvem lenni,átment rajtam ez a hullám is,és végre ismét élvezem az életem.-Mindjárt odaérünk a parkhoz,ott van az utca végén.-mutat előre,és mindketten gyorsabb tempora kapcsolunk.
Rettentően izzadok,és még az aszfalt is tesz még egy lapáttal rá a dologra,de amint a füvés területre érek,egy csapásra megoldodnak az ilyesfajta gondjaim,és kacagva terülök el egy fa alatt.
Zsombor is kissé zihálva fekszik le,elfordítja a fejét,hogy rám nézzen,majd miután nyugtázza,hogy velem minden rendben,lehunyja a szemét,és csak mosolyog.Édesen mosolyog.Imádom!
Odamászok közvetlenül mellé,ő pedig csukott szemmel is jól tudja merre járok.
-Mit csináljunk?-kérdezi fáradtan.
-Semmit,könyörgöm,semmit!-nevetek fel.-Teremts ide valami medencét,vagy tavat,folyót,bánom is én.
-Kérésed számomra parants,istennőm,viszont még képességeim ennyire nem bontakoztak ki,hogy egy csettintésre mindent megoldjak,de rajt vagyok az ügyön.-felei ő is velem nevetve,és elkezd babrálni a hajammal,amit hagyok.
Fogalmam sincs mennyi időt tölthettünk el egymás társaságában,távol mindentől és mindnekitől.
-Basszus!-pattanok fel.-Anna! Jó ég!Háromszor telibőghette a százas zsepi kirakatot!Én pedig itt henyélek!-eszmélek fel,és a telefonom után kutatok,majd tárcsázom unokanővérem számát.
Zsombor csak csóválja a fejét,jobbnak látja,ha most ebbe nem szól bele.Egyetértek,tudom mennyire elbaltáztam ezt.Annám szipogva szól bele a készülékbe,én pedig bűnbánóan előadom a magyarázatot
-Ide jön?-kérdezi élesen barátom,én pedig bólintok.-Rendben,úgyis rég találkoztam vele.-mosolyog,és számomra különös volt az iménti hangulatváltozása.
-Jössz hintázni?-kérdezem sután,majd megfogom a kezét és magammal ráncigálom.-Holnap kitombolom magam a terepen is.
-Jaj annak,aki az útadba kerül.-nevet,és szerelmesen rámnéz.Ilyenkor rettentő gyorsasággal bírok elveszni a szemeiben.

 Türelmetlenül várom,hogy családtagom a közelemben lehessen,emiatt feszült is vagyok,de telefonbeszélgetés után alig 10 perc múlva már Ani velem szemben állt.Hosszabb magyarázatot várt,én pedig a fa mellé kucorodva figyeltem,ahogy Zsombor kisétál a parkból.Nagy esemény előtt vagyok,megint...
Higgadtan,emberül kell viselkednem,ahogy azt elvárom magamtól,úgyanakkor minden jólneveltséget el kell hajítanom,ha ez utamba áll.Ki kell tárnom a gondolataim,a lelkem unokatestvérem előtt.